Tavasz van, gyönyörű szépségű tavasz,
új életre kelt a táj,
virágba borult a vidék, amerre
a szem ellát!
Hiányzol kedvesem oly nagyon,
arcodat, mondd, újra mikor láthatom?
Bársonyos hangod ma is szívemig hatol,
beleremeg a testem is, ha hallom!
Öledbe bújnék csendesen, kedvesem,
két karod ölelése a templomi oltalom énnekem.
Ha jött az éjszaka csendje,
mely testemet körbeölelte,
lágyan, gyengéden szerelmed nekem elrebegte,
oly jó hallani e vallomást, erre vágytam,
nem is kell nekem már más!
Bevilágít az öreg hold az ablakon,
megnyúlnak az árnyak a falakon,
messze viszi a tavaszi szél a keblem felszakadó fájdalmas sóhaját,
s a vágyak özöne égeti testem, mely közli velem telhetetlen óhaját!
Majd eltűnnek az árnyak, megtorpannak a vágyak,
megszűnik a sóhaj,
közeledik a hajnal.
Elalél a test, a szemet elaltatják sejtelmes égi fények,
melyek jelzik, az éjjelnek lassan vége,
pirkad az ég pereme,
a test mély álomba szenderülve,
álmában vágyik a jóra, a szépre,
egy szebb napot remélve!

2025. április 13.

TM