Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
   Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
   Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.
   A helyjegyes helyünk pont a másik végében volt, így hát, hogy szépen mondjam, átlibegtünk legalább négy vasúti kocsin. Ketten már ültek ott, belül az ablaknál, mellettük a mi jól fizetett ülésünk. Hajni lecsücsült a hölgy mellé, akit továbbra így fogok hívni, én pedig átültem a szemben levő üres négyes ülésekre. Hívtam, de nem jött, "jó ez" mondta szabálykövetően, ez van kifizetve.
   Útitársaink közül a férfi egy talán hatvanas vékony, szemüveges, pólót, farmert viselő értelmiséginek tűnt, amit az is bizonyított, hogy könyvet olvasott. A címét nem tudtam megnézni, de valami filmes, talán életrajz lehetett. Érkezésünkkor felpillantott, majd belemerült újra, kizárta a külvilágot. Hát neki volt igaza szerintem.
   A hölgy oly fiatal, oly szép akart lenni, megőrizve ifjúságát a most divatos dolgokkal, mint műszempilla, műköröm, műhaj, és az isteni vasaló, a botox. Már akkor megvető pillantást dobott felénk, amikor megérkeztünk, és ezt a későbbiekben sem tudta leplezni. Pláne, amikor Hajnalka feldobta a lábát az elé állított gurulós bőröndre.
   Meglátásom szerint azzal a lábbal semmi probléma nem volt, kivéve talán azt, hogy fájt, de az nem látszott.
   A farmer tiszta volt, a zokni színben majdnem passzolt hozzá, a sportcipő pedig igazán kényelmes, utazáshoz megfelelő, szintén tiszta állapotú, mert a tyúkokat nem ebben szokta etetni. Tehát nem értettem a megvető pillantást.
   Na mindegy, elengedtük ezt a fejezetet röpke kettő percre, amikor Hajnalka feltette nekem a kérdést, átszólva a szomszédos ülésekhez, hogy "kérsz májkrémes kenyeret?"
   Egy pillanatra meginogtam, mert meg tudtam volna enni legalább kettőt, de aztán lelki szemeim előtt egy film kezdett pörögni. Hajnalka leveszi lábát a bőröndről, kinyitja, majd a strandpapucs, a pizsama, szabadidőruha mellől kiveszi az ellátmányt. Kipakolja az imént lábtalanított bőrönd tetejére, megkeresi a kenyeret, és felbontja a májkrémet. Annak fenséges illata bejárja a vasúti kocsit, továbbszáll egészen a mozdonyig, ahol egy fűtő lapátolja a szenet.
   Ő megérezvén ezt, még dob pár lapáttal a kazánra, és sietősen hátraindul. Ahogy az ablakon kinézek, látom a települést, amin áthaladunk, az emberek megállnak, beleszimatolnak a levegőbe.
   Időközben odaér a fűtő, izzadság csöpög homlokáról, teste fekete a széntől, egy trikó van rajta, svájcisapka, munkásnadrág, amibe gyorsan beletörli szénporos tenyerét, majd odatartja elém.
   Ezt a szép képet szakította meg egy újabb kérdés, amire nem mertem igennel válaszolni. A hölgyike ránézett a Hajnira, szemében jelző, a szó amit gondolt rólunk. Hajnalka visszanézett, és csak annyit üzent, "leszedjem rólad a vakolatot?"
   Valószínű megértette, mert a továbbiakban meredten nézte a tájat, és próbált jobban belesimulni az ablakba. Mi pedig kekszet eszegettünk, nem került elő a májkrém, picit sajnálom is. 
   Amikor útitársaink leszálltak, a hölgy nagy hévvel magyarázott valamit a férfinak, aki ránk bámult az ablakon keresztül, fogalma sem volt a drámáról, ami körülötte lezajlott.
   Hát kedveseim, vonatra fel!!!

TM