Aki tavasszal csokorba szedte az ibolyát,
Aki hallotta zsendülni a határt,
Aki megmerítkezett a nap-melegített dézsában,
Akinek volt
Tarlóval szúrt lába,
Kinek pelyvával lett
Tele szeme-szája,
Csak az érezheti
Igazán a kenyér ízét.
Az ihatta a tiszta
Forrás vízét.
Akinek napsütötte
Keze, lába,
Az tudja, mi a parasztember
imája.
Csak az vet keresztet
A kenyérre,
Az kéri az esőt
A szomjas anyaföldre.
Csak Ő érti,
Mi az, ha a földet eladják!
Csak Ő félti
Szívből a határt!
Csak Ő sír
Néma könnyet!
Ő szereti igazán
E szent, magyar anyaföldet!
Mosonmagyaróvár, 2003. március 21.
TM
