Hiába is prédikálnak, szónokolnak,
és csattognak a váltók, sírnak a sínek
ott lenn, a legjobb oktatója magamnak
én vagyok és most már senkinek sem hiszek.

A gyorsvonatok régen nem visznek senkit,
hiába csikorognak repedt kerekek,
az üres vagonokban nincs remény és hit,
és a szemekbe nézni is alig merek.

Ezernyi baj mardossa, eszi a lelkem,
de mindig azonos maradtam magammal,
közben a sors karikatúrája lettem,
kudarcos életem vádlón ellenem vall.

Ha gyönyörű hegyemre felmegyek lassan,
ami másnak csak egy lösz-fújta homokdomb,
hogy a szél szavát csak még egyszer hallhassam,
a kihűlt vulkánom vajon mily titkot mond.

Most átlépek árkot, galaxis szurdokot,
e szerény csúcsra magamat felvezettem,
utamba állnak a szomszédok, rokonok,
a  Nap is vért izzad, hogy itt már az estem.

Ébren hallgatom az enyészet halk neszét,
a bánat és fájdalom mégsem szed már szét,
mert az életem még így öregen is szép,
a szívem dobogja, elég, sosem elég.

2014. 03 13.