Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.

S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.

Ketten vagyunk, s rám fonódik az est,
Nem beszél, nem kérdez ő,
Az élet forrása itat engem,
Nyugalmat ád bennem a hű teremtőm.

Budapest, 2025. január 22.

TM