Megőrjít engem már minden mozdulat,
mintha késsel vágnák a húsomat!
Lüktet, fáj, szaggat minden porcikám,
nem tudom, mi lesz így velem ezután,
de a fájdalmaimon enyhíteni már alig lehet,
megszokni meg a testem képtelen!
Meg kell tanulni a fájdalommal élni,
nincs más, csak remélni, remélni!
Remélni,
hogy jönnek szebb napok,
s hogy elkerülnek az égi viharok,
hogy nem jön újabb és újabb front,
bár ciklikusan jön a telihold,
és újra remélni,
hogy kevesebb lesz a fájdalommal telített gond.
Minden mozdulat egy fájdalommal teli kihívás,
tudok-e sírás nélkül megtenni pár lépést,
mint a párbajtőr vívás, egyet előre, és a tőr talál,
s sírva lépek a járókerettel egy lépést tovább!
Nem könnyű így a napi rutin sem,
minden oly messze, oly elérhetetlen.
A távolságot legyőzni nem könnyű így,
ha az ember testét nyúzza a kín!
A fájdalomcsillapító ad némi reményt,
de nem mindig segít!
Járom a kanosszámat,
könnyem hull, némán áztatja párnámat.
A reményem, a hitem még megmaradt,
ez éltet, ez ad enyhet,
egy kis nyugalmat!
Istenemet kérem,
bocsássa meg vétkem,
enyhítse szenvedésem!

2025. január 21.

TM