Nehezen készültem, túl sokat vártak rám.
Apu katona volt, anyu nem volt vidám.
Annyira akartak, annyira vártak már,
de dacoltam... nem tudhattam, rám itt mi vár.

Aztán végre egy szép márciusi napon
beköszöntött a szerencse az ablakon.
Édesanyám keble büszkeséggel telt el,
végre várandós lett, tele szeretettel.

Teltek-múltak a csodálatos hónapok,
csak nehezebbek lettek a mindennapok.
Csodás karcsúsága továbbra megmaradt,
hatalmas terhe volt nehéz, ahogy haladt. 

December tizennyolc volt a végső dátum,
de nem jöttem, pedig lejárt a mandátum.
Két hosszú hét telt el még várakozással,
míg elszántam magam... jöttem, de sok gonddal.

Húztam-halasztottam, mégis berobbantam,
burokkal együtt e világra ugrottam.
Egy pillanat volt az egész, nekem semmi,
csak szegény anyukámat hagytam szenvedni.

Január negyedikén világra jöttem,
nem sírtam, és persze nem is üvöltöttem.
Megvédett a burok minden külső zajtól,
szerencsés gyerek lesz, menekül majd bajtól.

Anyukámra még vagy két hosszú óra várt,
ha burokban születsz, lehet, neked nem árt,
de az, ami ilyenkor anyukádra vár,
ne kívánd senkinek, nincs nagy tűréshatár.

Szóval, megszülettem... és most még itt vagyok,
terveim szerint még sokáig maradok.
Mi az a hetven év, most kezdődik minden,
hiszen szerencsésen, burokban születtem.