Szomorú, bús fák ágain
lengedeznek a levelek.
Egyik barna, a másik sárga,
félig meg fekete.
Felhő nincs az égen,
a Nap sem tündököl,
szürke fátyol van fejem felett
körös-körül.

Hidegek az utcák,
a kövek,
csak a templom ablakából
néznek még rám
meleg színek.
Piros és sárga,
mint amilyen volt a nyár,
De most a tél közeleg,
de kár... de kár!

Ó, de bárcsak nyílhatna még
házunk előtt a rózsa,
tűzpiros szerelmes csókkal
csókolhatna... Kedvesem.
Két bársony tenyerébe
helyezném szívemet,
neki adnám én
mindenem,
ó, mindenem.

Ám a tél hideg vasfoga
széttépte gyönyörű álmomat,
S most csak a szél hordja,
fújja hangomat, hangomat.
Kiáltom nevét, de nem hallja
Szerelmesem.
Egyedül nézem
a bús fák ágain
lengedező leveleket.

Budaörs, 2024. december 3.

TM