Elhagyott a szeretőm, feketében járok,
Kiutat napvilágra én már nem találok.
De ám a holdvilág szememet vakítja,
Kedvesem hiánya szívemet szakítja.

Köd lepte félhomály ereszkedik térdre,
Bele-, belenyúl a hideg szél zsebébe.
Kopasz fák ágain varjak keserednek,
Sóhajtva károgják: - " Meghalt a Kedves!"

Meghalt a szeretőm, itt hagyott örökre,
Könnycseppek raja ül mind a két szemembe'.
Elhervadt Életem, elszáradt a drága,
Fekete koporsó az ő nyoszolyája.

Kutatom arcát, keresem szüntelen,
De bármerre is nézek, mindenki idegen.
Most, hogy már nincsen, magamra maradtam,
Lelkemet kis híján az Ördögnek adattam.

Gyönge testem tépi, húzza, vonja, nyúzza,
Vinne, vinne mélyre, le a sötét kútba.
Fáj a fájdalom, ah, mindjárt megöl,
Ellopja létem, hogy ne legyek egyedül.

De ha veszi, vegye, hadd legyek hát vele,
Szemembe szeme hadd nézzen bele.
Addig-addig lássam mosolygó szép szemét,
Míg lágyan érinthetem s foghatom két kezét.

S immár elhagyom én is e bús, komor világom,
Angyalok mezején majd szedünk virágot,
Futkosunk a fűben, selymes, puha zölden,
Eggyé válunk ketten az örök szerelemben.

Fekete ruhámat tenger vize mossa,
Vigye, vigye vize, nyelje el a habja.
Csak kedvesem maradjon, szorítson, szeressen,
Csókjaival gyógyítgasson, törölgesse könnyem.

S vala ím, lám, mennyország kapuja,
Száz színben ragyog rám napfényes oszlopa.
Ott áll Ő, a Kedves, széttárja karjait,
S megöleli lelkem gyönge, tört szárnyait.

Lent, itt e földön, csak halottként jártam,
Szerelmesem arcát sehol sem találtam.
De által jutottam Akherón folyóján,
S megigazult bennem az örök boldogság. 

Budapest, 2024. december 1.