Írnom kell a hajszálamról,
a fejemről lehullottról,
hogy hogyan lett belőle
előbb megsértődés,
majd hogyan lett mégis
édes kedves emlék.

Nem is olyan régen,
egy vendég volt nálam,
ki elidőzött hosszan
a fürdőszobámban,
ahonnan kijőve, odavetette:
„- A mosdókagyló a hajaddal van tele!”

Elfogott a szégyenérzet.
Hosszú hónapok elteltek.
S én onnan kezdve
mindig néztem,
mosdókagylóm
a hajamtól mentes legyen. 

És eljött a nap, egy másik,
mikor vendégségbe
Te jöttél el hozzám.
Megérkeztél, kezet mostál,

és ahogy a víz kezedről végigcsurogva,
a mosdótál lefolyóját megtalálta,
és lassan pörögve búcsút intett,
Te ujjad hegyével a cseppeket kísérted.
Lassú köröket rajzoltál,
mosolyogtál, és megszólaltál:
„- Ni, egy hajszál!
Édesanyámtól de rég láttam, 
ahogyan ujjával körözve körötte,
lehullott hajából egy gyűrűt formált.” - mondtad,
s gyűrű volt ujjadon, hajamból fontad,
és nevettél rám, szemedben szeretet,
a régi bántódásom akkor felengedett.

Mert egy jó ember a mosolyával simogatott, fésülgetett,
mert ő engem igazán szeretett,
és ez a szeretet begyógyított sorban minden sebet,
azt is, amit nem ő ejtett.

2024. december 9.

TM