A zivatar sír, könnyezik falamon,
az ajtómon ablakon zörög a szél,
de a tél helyett, már a tavasz mesél,
és én a régi nyarakról álmodom.
Semmi sem szól a feszülő rügyekben,
csak figyelek és magamban hallgatok,
lágyan ringnak bennem a gondolatok,
a múltról zenél a bádogereszem.
Nem reménykedem és semmit nem félek,
leteszem tollam, ásóm megkeresem,
madárdal gyógyítgatja  fájó szívem,
odakinn élednek földek és vizek.
Zúgnak a fellegek, szakad az eső,
a vad éjbe elmerül a lágy alkony,
zivatar sótlan könnye mossa arcom,
kizöldell tőle a rét, a legelő.
Ültetek fákat, elvetek száz magot,
és nagyot sóhajtok teli tüdővel,
egy ciklon párája csendben átölel,
örömkönnyet ontanak a ciklonok.

2014. 03 11.