Elmúltak szép, ifjonti évek,
az élettől én már nem sokat remélek!
Sok volt a szenvedés, a fájdalom,
testem, lelkem sokszor fájt, megrogyott!
Volt, mikor azt hittem, feladom,
de a hitem mindig velem volt,
így utam tovább folytatom.
Hiába bántottak durva szavakkal,
én itt vagyok, nem kell még a ravatal.
Ha majd eszedbe jutok egy fázós, őszi hajnalon,
mikor szívedbe döf az égő fájdalom,
és talán egy kicsit mégis hiányzom,
akkor érzed igazán majd,
milyen, ha fáj a szív nagyon.
Talán eszedbe jut,
volt sok szép, és volt szenvedés,
de talán hiányozni fogok egyszer neked én még!
Most még azt hiszed, nem bántottál,
nem érzed szavaid bántó, megalázó súlyát,
de eljön az idő, mikor eszedbe jut majd a múlt,
s fájni fog neked is majd a bántó szó!
Nem kérek már semmit,
csak békét, nyugalmat,
szívemben nincs harag,
már csak fájdalom maradt!
Élünk egymás mellett,
mint két vadvirág a réten,
s a késő őszi szél borzolta össze életünk
rég elmúlt tavaszát a légben!
Szeretném békében leélni a hátralevő életem,
mit még a Teremtő ád,
látni a felcseperedő két kis dédunokát,
érezni az indiánnyár melengető,
simogató sugarát,
és tudni, van, aki még engem is,
valahol, talán szeretettel vár!

2024. október 3.