Van egy szó: Búcsú

   Ha ezt a szót hallom, mindig elszomorodom.
   Ez a szó semmivel nem helyettesíthető.
   Van benne valami torokszorító.
   Életünk tele van búcsúzással.
   Reggel elköszönünk az éjszakától, este a nappaltól.
   Tavasszal a téltől, ősszel a nyártól.
   Búcsúzunk az anyaméhtől, mielőtt világra jönnénk.
   És míg cseperedünk, sok mindentől.
   Anyánk tápláló kebelétől, a pelustól, amikor végre rászokunk a bilire. Aztán peregnek az évek, elköszönünk a bölcsitől, ovitól, a sulitól. Közben a rohanó idő ránk zúdít pár végleges és visszavonhatatlan búcsút, ami nagyon fáj. Eltűnnek mellőlünk a nagyszüleink, idősebb rokonaink. Fiatalabbakat is elragad a kérlelhetetlen, könyörtelen halál. A sor végtelen és beláthatatlan, elmennek a szüleink, és már mi is beálltunk a sorba. Fogynak a rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök. Kihullanak a sorból az osztálytársak is. Megkopunk, elfáradunk, de lassan beletörődünk sorsunkba.
   Közben elveszítünk olyan barátokat is, akik még törődnének velünk, ha nem lennénk mindig elfoglalva a saját nyomorunkkal.
   Ilyenkor már késő rádöbbenni arra, hogy mit veszítettünk.
   A búcsú az egyik legfájdalmasabb szó a szótáramban.
   Szeretném kitörölni onnan, de nem lehet.
   Talán velem együtt ez a szó is eltűnik a süllyesztőbe.
   Amíg csak élünk, "Mi mindig búcsúzunk", ahogy Reményik Sándor írja kedvenc versemben.

TM