Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

Meddig még, meddig? Meddig kell még várnom?
Meddig kell tűrnöm ezt a kínzó világot?
A világ éhes, éhezik a rosszra,
Ez a Föld az Élet élethű Pokla.

De ki vagyok Én, ki itt vagyok mégis?
Látok, hallok, és érzek én is.
Látom a koldust, hallom a sírást,
De érzem magamban, testemben kín jár.

Titkon, lesben, bujkálva, szabadon,
Pókhálót fon körém az izzó fájdalom.
Fölfal, megemészt, összezúz engem,
Míg lelkem testemből el nem röppen egyszer.

Hajdúsámson, 2024. július 10.