Önbiztató, tavaszváró

Fürdetem magam a fényben, remény-tóban,
meleg pára ölel, a köpenye lebben,
a csillagok rendje is épp mulandóban,
bújtam az éjben, de már szabaddá lettem,
Átadom testem a térnek, mozdulásnak,

a Nap önmagát osztja, és elégeti,
az órák, a percek csak rám sokasodnak,
élni és meghalni nagyon szép, emberi.
Nagyapám rétjének ellopott smaragdja
másé, oly fakó, mégis örülök neki,
a harag a szívem már el nem ragadja,
az életvágy-tavasz nekem nem engedi.
Lassan véget ér utam a Kálvárián,
rám hajolnak dombok, a fekete lombok,
sok fájó seb, sérülés mind az én hibám,
de tovább gázolok, míg csak le nem bomlok.
Meglazult az izmaim roppant egésze,
mégsem rejtőzködöm tovább a magányba,
legyintek a távoli, közeli vészre,
csókomat izzom a meztelen tavaszra.
Az égen a vad felhőfalkák loholnak,
ők még látták az erőm, tündöklésemet,
panasz és vád belőlem most sem fakadhat,
mert még élek és itt sétálhatok Veled.

2014. március 7.