Mesét mondok, figyeljetek, a valósághoz több köze lesz! Réges-régen, és nagyon-nagyon távol volt egy nagy királyság, ami már csak álom. Alattvalói, gazdagok, szegények, hol így, hol úgy éltek, éldegéltek. Volt egy szegény ember, három gyerekével, de hiába dolgozott, cipőre sosem telt. Egy fiúcska, két leány, nem könnyű az élet, éhesek és fáznak, lassacskán felnőnek. Na hiszen, de kár volt gyerekből felnőni, viszik ám a legényt ellenségre lőni! Búsulhat az anyja, hiába síratja, egy szem fiát az életben mikor láthatja.
   A király fia is indul a csatába, serege élén vonul a faluba. Faluvégén járnak, felugrik a szép ló, a lába sérül, lehullik a patkó. Tolong a falu apraja, nagyja, a király fiát mindenki látni akarja.
   A szegény ember kisebbik lánya a királyfit bátran invitálja. Az apja műhelyébe, míg lova lába gyógyul, pihenhet a sereg, a kút víze pedig kiváló szomjoltó. A nagyobbik lány szeme csillog az örömtől, meglátván a királyfit, rögtön vizet tölt. Kedveskedik, mosolyog, de minden hiába, a királyfi csak a kisebbet látja. Életében szebb lányt eddig még aligha látott, hevesen dobogó szíve hamar tüzet fog. A nagyobbik lány korsójával a szomját eloltja, de szíve a másik lánynak lett a rabja.
   Indulni kell hamar, készen van a patkó, az éj leszállta a szemnek nem jó. Visszatérek hamar, feleségül veszlek, őrizz meg addig is szívedben, kérlek! Így búcsúzik vidáman a kisebbik lánytól, és lovára pattanva a sereg már távol. Boldog a kicsi lány, szomorú nővére, hogy tud majd élni, nem tudni előre. Harag és bánat költözik szívébe, sérelmeit az idő bizony nem feledtette. Szeretetét ritkán és furcsán mutatja ki, fájó szíve életét igencsak megkeseríti. Élete így folyik, peregnek az évek, boldogság madara kertjébe sohasem téved.
   Eddig tart a mese, bizony nem mulatságos, de talán levonhatjuk a tanulságot. Szíved, ha csalódott, ne tégy rá lakatot! Ne zárj bele haragot, bánatot, inkább gyógyulj, légy vidám, jókedvű, szeresd magadat, szeresd a világot, és így lesz a Te meséd mesésen csodaszép!