Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr. Élt egy király és ennek a királynak volt egy fia. Eddig még minden a rendjén is lett volna, csak a királyi vár egy hatalmas, fehér felhőben magasodott. Ezenkívül állandóan mozgásban volt, amerre a szél éppen fújta a felhőt. Egyszer itt, egyszer ott bukkant fel az égen és ilyenkor az emberek álmélkodva nézték.

– Milyen jó lenne felmenni a várba és egy kicsit körülnézni – sóhajtoztak a lentiek.

Sokáig nem gyönyörködhettek benne, mert jött egy pajkos szél és tovafújta a várat a felhővel együtt.

Egy szép nyári nap megjelent a felhő egy nagy virágos rét fölött és eltakarta a Napot. Lent egy leányzó gyűjtötte a virágot koszorúnak. Nagyon megijedt, hogy zivatar lesz és bőrig ázik. Mérgesen felkiáltott az égre:

– Hess el innen, te felhő! Ne rontsd el a szép időt!

A királyfi éppen nézelődött a vár ablakán és megpillantotta a lányt. Képzeljétek el mindjárt beleszeretett. Még sohasem látott ilyen csodás teremtést, mint aki lent a virágot szedi a réten. Pedig sokfelé járt, de mégis ilyen szépet sehol sem látott.

Azonnal rohant édesapjához és kérte, hadd menjen le a virágos rétre. Mire az apja így felelt:

– Tudod jól, fiam, nem mehetsz le. Ha ezt megtennéd, a következő pillanatban egy kósza szél tovafújná a várunkat, és soha többé nem találnál vissza. Majd az égiek választanak neked feleséget a csillaglányok közül.

A királyfit ez nem nyugtatta meg, sőt még inkább le kívánkozott menni a rétre, hogy megismerje a szépséges lányt és feleségül vegye.

Valamiért a felhő most sokáig időzött ezen a helyen. Nem akart továbbmenni. A király fia addig – addig könyörgött, míg végül apja engedett elhagyhatta a várat.

Azt találták ki, hogy egy hosszú kötelet leengednek a földre, és ezen a királyfi lemászik, majd egy vastag fához kiköti a felhőt.

Nem sokat teketóriáztak, kerítettek egy jó hosszú kötelet, amin a királyfi lemászott a virágos rétre. Minden úgy történt, ahogyan eltervezték. A leányzó nagyon meglepődött, amikor meglátta a nemvárt legényt és mindjárt meg is kérdezte:

– Te meg honnan jöttél? Tán csak nem a felhőbeli várból?

– De bizony onnét, szépséges leányka. Azért jöttem, hogy feleségül vegyelek. Leszel – e a feleségem?

A lánynak is megtetszett a királyfi. Ami igaz az igaz jóképű legény volt, de milyen az a lány, aki mindjárt beleegyezik és nem kéreti magát egy kicsit? Úgy tett, mintha nem érdekelné a legény.

– Fiatal vagyok én még a házasságra. Különben is anyámat is meg kell kérdezni erről.

– Akkor siess, mert nem várhatok soká. Ítéletnapig nem tarthatom vissza a felhőt.

A lány elszaladt és a királyfi egyedül maradt. Várt – várt, de a leányzó nem jött vissza. Nem tudta, mitévő legyen. Igaz a felhőt kikötötte egy jó nagy fához. Ennek ellenére mégis attól tartott, hogy a kötél elszakad és oda a vár. Jön egy szél és messzi viszi otthonát apjával és mindenkivel együtt.

Nagyon tetszett neki a szépséges teremtés, és ezért elhatározta elindul megkeresni.

– Apám, most megyek, hogy megnézzem, mi lett a leánykával – kiáltott fel az égre.

A király megpróbálta lebeszélni a fiát, de az nem hallgatott rá. Nagy léptekkel elindult amerre a lány elszaladt. Sokáig ment, mire egy kicsi faluba ért. Olyan kicsi volt, hogy amint beért már ki is jött a faluból. A szélső háznál egy nagyon öreganyó ült a kiskertben a padon.

– Jó napot, öreganyám! – köszöntötte illően.

– Isten hozott, fiam! – válaszolta az öregasszony. – Mi járatban vagy a falunkban?

– Egy szépséges leánykát keresek, akivel a virágos réten találkoztam. Nem látta?

– Nem én, édes fiam. Csak egy kismadár repült el imént a házam előtt. Nem járt erre a leányka, akit keresel, akár vissza is fordulhatsz ahonnan jöttél.

Ez nagyon elkeserítette a királyfit és leült az öregasszony mellé a kispadra és a fejét a tenyerébe hajtotta.

– Ennyire fontos neked ez a lány? – kérdezte az anyó. – Miért keresed?

– Igen – mondta nagy búsan. – Feleségül szeretném venni. Amikor megláttam, mindjárt beleszerettem.

– Mire lennél képes érte?

– Mindenre – válaszolta elszántan és szemeiből hullani kezdtek a könnycseppek.

– Még a királyi édesapádat és a felhőben levő várat is képes lennél érte elhagyni?

– Még azt, – de ahogy ezt kimondta mindjárt fel is kapta a fejét és kíváncsian kérdezte. – Öreganyám, honnan tudja, hogy a felhőben lévő várból jöttem?

– Mi öregasszonyok mindent tudunk – nevette el magát.

– Akkor azt is tudja, hol van a leányka?

– Hogyne tudnám.

– De hiszen előbb azt mondta nem látta. Ez meg, hogy lehetséges?

– Nem is láttam, de azt tudom, hol van.

– Nagyon kérem, öreganyám, árulja el, hol találom!

– Megmondom, de előbb bizonyítsd be, hogy igazán szereted.

– Mit tegyek, hogy bebizonyítsam?

– Nem kell semmit tenned, csak válaszolj őszintén kérdésemre!

– Készen álok rá – mondta lelkesen a királyfi.

– Mondd csak, édes fiam, képes lennél-e otthagyni a felhőben lévő várat?

– Szerelmemért még egy picinke házban is ellaknék, mint, az anyó háza. Nem kell nekem fényes királyi vár, ha nem lehetek boldog. Szívem azt súgja ezzel a leánykával életem végéig boldog lennék.

– Őszintén beszéltél? – kérdezte az öregasszony. – ugye nem csapsz be? Hadd nyomjam meg az orrodat! Ha igaza mondtál, akkor kemény, de ha hazudtál, akkor puha.

Anyó öreg keze ujjával megérintette a királyfi orrát és elégedetten mondta:

– Látom, igazat mondtál. Valóban szereted azt a leánykát. Ezért segítek megtalálni. Csókold meg az arcomat és meglátod, mi fog történni!

A királyfi kicsit viszolygott megcsókolni az anyó ráncos arcát, de mégis megtette. Akkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számított. A vén öregasszonyból egy szempillantás alatt az a gyönyörűséges lány lett, akit a virágos réten meglátott.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a királyfi. – Te lennél az a szépséges lány, aki elszaladt.

– Igen én vagyok – válaszolta mosolyogva.

– Akkor siessünk, drágaságom! – sürgette a lányt a király fia.

– Miért kellene sietnünk?

– Azért, mert a felhőben levő vár nem lehet végtelenségig a rét fölött. Ezenkívül már bizonyára apám is türelmetlenkedik, hogy hol vagyok?

– De hiszen nem is olyan rég azt mondtad, ebben a picinke házban is ellaknál velem. Nem kell neked a fényes palota.

A királyfi ezt meghallva, elszégyellte magát, és egy gyors mozdulattal átölelte kedvesét, és mondta:

– Vigye kánya azt a várat! Ha nem akarsz feljönni velem a felhőbe, akkor itt maradok veled, ameddig csak akarod. Ásó, kapa nagyharang, vasárnap megtartjuk a lakodalmat. Különben is édes egyetlenem, nézd csak fel a magas égre! Úgy látszik a kötél elszakadt és a szél viszi a felhőt a várral és apámmal. Hiába futnánk utána, úgysem érnénk utol.

Amint felnéztek az égre látták, hogy a király integet a vár ablakából és ezt kiabálta feléjük:

– Legyetek nagyon boldogok! Ha majd a szél megint idefúja a felhőt és várat meglátogatlak bennetek. Isten veletek!

Amint eljött a vasárnap a királyfi feleségül vette a szépséges leánykát és talán még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.

( Kép forrása internet)