kezemben átnedvesedett zsebkendő
kabátom alatt vad, ziháló kebel
lépteim hangjára a sok macskakő 
egyre hangosabb kopogással felel

kip-kop, kip-kop, érzem, fáj minden lépés
de lábaim egyre visznek előre
itt minden már csendes, nyugodt és békés
itt senki sem von már senkit kérdőre

kutatom szememmel a messzi távolt
vajon hány lélek tért itt nyugovóra
hány könnyes szemet látott a kék égbolt
s hány szál virág hullott sok koporsóra

hány könnycsepp táplálta az öreg fákat
és vitte a szél messze a bánatot
hány megtört szív érzett hiába vágyat
vélt bűneire kapjon bocsánatot

megérkeztem... szürke márvány, ez maradt
s a feketével bevésett nevetek
szívem valahol két világ közt ragadt
s tudom, most is együtt vagyok, veletek

miért is fáj a szív, hisz bennem éltek
belőletek lettem, s vagyok, ez vagyok 
minden mozdulatom csak a tiétek
s az érték: a szeretet, mit adtatok

kezemet a hideg márványra teszem
s átjárja testem valami forróság
a sírkövön át érzem, oly végtelen
a minket összekötő állandóság

2024. március 15.