Elmegyek, hol az éjszaka egybeolvad a nappal,
békét kötök a mézízű álmodott tavasszal.
Nem viszek mást, csak elzárt, kósza álmaim,
itt szabadok lesznek önző, buta vágyaim.
Kit érdekel, mi voltam s lettem volna, ha
nem rak rám bilincset a világ, az ostoba.
Nem értett engem, mert az biz oly nehéz,
itt már nincs remény, nincsen józan ész.
Szép vagy teremtés, szép vagy énnekem,
de kőből ácsoltad s szétmállott szívem.
Levegőt adtál, mámorost, csupa édeset,
most mindezt köszönöm, visszaadom neked.
Elmegyek, hol poharamba felejtő bor kerül,
Istennel koccintok, s leszek vele egyedül.
Csak ő tudja, mit szán nekem a balga végzet,
ünneplő ruhámban indulok, de visszatérek.