Odakint, valahol hideg
szelek fújnak,
szomorú éneket dúdolnak
egy szegény csavargónak.
Csavargó lábait alig húzza már,
elsétált életéről mesélnek a fák.

Kunyhóban született,
testvére nem volt,
pár emlék maradt csak
szerény hajlékáról.
Korán halt szüleit sosem feledve,
kettéhasadt szívvel ment az életnek elébe.

Zsiványok portyáztak
egyik faluszélen,
másik végében meg
zsandárok néztek.
Elhagyott falukat, templomtornyokat,
bejárta a nagy világot a hosszú évek alatt.

Teltek az évek,
de csak ment ő tovább,
hiába múlt tavasz,
az ősz, a tél, a nyár.
Majd egyszer csak megpihent, gyenge lett szíve,
örökül nevét egy sziklába véste.

Szikla körül fák nőttek,
de olyan magasak,
árnyékot vetettek,
ha tűzött fent a Nap,
Egyetlen barátja egy kis madárka volt,
minden éjjel, minden nap őnéki dalolt.

Dalolt egy gyermekről,
kit mostohák neveltek,
kinek arcán mosolyt
kevesen lelhettek.
Kinek árvaságát az Isten is siratja,
esténként az égről esőcseppeket szórva.

Dalolt egy ifjúról,
kinek nem jutottak percek,
boldogságot, szerelmet
neki nem rendelt az élet.
Csak lábbelit adott, hogy járja a világot,
s ha elkopott a cipő, majd lásson mennyországot.

És immár felette
elszálltak az évek,
csavargó haja tiszta
hófehér lett.
Nem maradtak álmok, nem volt már reménye,
hideg szél fúj valahol, és a magas fák mesélnek.

Néha arra jár
egy vén, öreg néne,
rőzséket gyűjt össze magának
az esti tűzre.
Beköti sebeit, vízzel megitatja,
s rábízza lelkét a Magasságosunkra.

Fut a szél, ordít,
villámok cikáznak,
a sziklaajtó elé
nagy fákat dobálgat.
Beborul az ég, sötétség lészen,
megadta magát a vándor az öröklétnek.

2024. január 26.