Vagyok, aki vagyok,
embernek születtem.
Tetteimet utam végén
megméri az Isten.
Miért lettem, s miért jöttem
erre a nagy világra?
Tudja azt a Mindenható,
s választ ad majd reája.
Jártam erre, jártam arra,
szétnéztem e világban,
s ahol jártam,
Isten művét csodáltam.
Isten művét, ezt a Földet,
mely annyi jót és szépet rejt,
naplementét, szivárványt,
s felhők közt a kék eget.
Ősszel hulló falevelet,
tavasz zöldjét, virágát,
rózsaszirmot, tulipánt,
télnek hó hullását.
Magas dombról néztem le
a völgyben játszó gyermekre,
szellő fújta szőke haját,
ki szaladt anyja ölébe.
De láttam folyót, tengereket,
csordogáló patakot,
Gyöngyöződő harmatcseppet,
mely megcsillant a fűszálon.
Láttam esőt,
vihar verte, tépte fát,
villámhajó csónakázott
sötét éj taván.
S láttam magot,
mit elvetett öreg hátú nénike,
majd kútra ment a kannájával,
s vizet merített vele.
S jött a bácsi,
húzta, vonta lábait,
majd padon ülve háza előtt
szemlélte a tengerit.
Jártam mezőt,
hol tarka lepkék szálltak ott,
jártam erdőt,
hol énekesmadár lakott.
Jártam ott is,
ahol csak a csend honol,
temetőbe vittek akkor
- az égi angyalok.
Virágot tettem
szülém fejfájához,
elmondtam érte
egy szép imádságot.
Jártam ott is,
hol megtisztul a lélek,
hol mindkét szememből
peregtek a könnyek.
S jártam valahol,
tán álmaim szigetén,
hol örök béke volt,
s ragyogott a fény.
Oda vágyom vissza,
ama legszebb Földre,
hol az leszek én,
kinek teremtett az Isten.
Budapest, 2024. január 3.