Rám köszöntött a mesék ideje,
év-téglákból folyik az építkezés,
a falakon sok a rés, repedés,
köntösbe bujtatott már az este.

Könyvek mögött málló vakolat,
a hold-kolomp is néma odafenn,
rozsdás pillák alatt fárad a szem,
állandóságból pillanat marad.

Idegen jár most kinn, a sötétben,
a szándékuk kiderül, elválik,
virrasztok hajnalokig, reggelig,
hogy miért, már régóta nem értem.

Magányom hosszan nagyot ásít,
a tévéből szól egy államtitkár,
kicsi most a haszon és nagy a kár,
ha eltűnik, holnap jön egy másik.

A kutyám horkol megszokott helyén,
ágya egy szőnyegből szaggatott rongy,
csak a lelkem nyugtalan és bolyong,
de hová, te vén, csoszogó legény.

Szobámban egy országon átestem,
veszteségem a párnákba fojtom,
még maradnék, de mennék is folyton,
szalad a lélek, de bénít a testem.

Kimoshatatlan vérarany-remény,
rím, metafora köd-üzenete,
a kakofonikus dallam, zene,
még ha csak egy vers is a végeredmény.     

2014. márc. 1.