Állok a kapuban, indulnék, de nem tudom hova,
a letaposott járdán borízű tegnapok tűnnek tova.
Bugyog az istentelen, ezerszer becsapott idő,
balra vár a semmi, jobbra egy elhagyott temető.
Talán menni kéne, csak úgy, bele a világba,
csak előre, és sose nézni ezentúl hátra.
Vagy keressek valahol egy ócska menedéket,
vagy hagyjam, hogy jöjjön az enyészet?
Hisz tele vagyok még balga álmaimmal,
van itt bárki, aki őszintén élni még marasztal?
Vagy égjek saját lángomban, szerelemtől részegen,
vagy vigyorogjak a világba borgőzös éjjelen?
Sírjak, mint elhagyott, árva, kényes kisgyerek,
hogy elhagytak azok az imádott istenek?
Csalódtam? Ugyan! Semmiképp! Á, dehogy!
Megvolt minden, az élet mindent megadott.
De valami nincs, valami hiányzik, talán egy mese,
mi sose volt, vagy sose lesz, de lehet, hogy TE.