Tudod, néha jó az a bántó, buta csönd,
mert érzem még benne büszke méltóságom.
Rám simul, megnyugtat, én naiv bolond,
fölépítettem benne egykor szép világom.
De most feltörte a dühöngő fenevad,
zajözönökben ringatom bénán magam.
Hát hova lett egykori büszke méltóságom?
Megölnek ezek az ostoba, kiejtett szavak.
Mint tüzes kígyó, ott sziszegnek egyre,
jaj, vigyázz, figyelj, rájuk ne lépj!
Mérget döfnek vergődő szívedbe,
miközben szitkot szór odafent az ég.
Szeretlek, mondtad egykor, ez jólesett,
bár szavakból, zajból áll ez is.
Talán a büszkeségem téged keresett?
De hát hallom, hogy ez a szó is hamis.
Dalolni kéne a hirtelen örömbe bújva,
kacagni, igen! Lelkekbe lopni a szépet.
A megkarcolt büszkeségünk átkarolva
élvezni ezt a bonyolult mindenséget.
Hisz a szép szavak ringatnak, becéznek,
szólj hát, beszélj, de csak ha van miért.
Szavak, melyek simítnak, de néha ölnek,
aztán elporladnak mind a semmiért.