A világ nem éhes, nem vágyik a jóra,
Gonosz tekintettel civakodik a holnap,
Szeme nem rebben, arcán nem üt ki félelem,
Nem retteg ő, és oly könyörtelen.

S nem rettenti meg sem vér, sem ár,
Sem földrengés, sem gyász, sem halál.
Pusztulni készül Szodoma, Gomora,
Maga alá temeti tornyát Babilónia.

S eltemeti a föld mind, ki létezett,
Hiába éltünk, nem volt szeretet.
De mi végre született hát az ember?
Katonának, gyilkosnak, akik kezében ott a fegyver?

A fegyver nem ez!

Azt a gondolat szüli meg,
S kiokádja szájából a sátáni tüzet,
Majd felégeti maga körül a világot,
Hol énekelt, s ropta egykor a táncot.

Hol annyi szív, asszony, férfi, s gyermek élt,
Dolgoztak ők, s ették a kenyért.
De a kenyér ma kovásztalan, sótlan, íztelen,
Nincs érte hála, nincs érte köszönet.

S mivel tartozom én mégis e Földnek?
Hol kukából látom enni az embert,
Törékeny testet dong a légy!
Kiáltok, futok az... Istenért.

De az Isten elfordult, s én félek, mert néma.
Nem szól, nem figyel ő énreám az ablakomban,
De esténként csendben üzen énnekem:
"Gyermekem, én itt vagyok, csak szeress engemet!"

Budaörs, 2023. november 4.