Azt hiszed, ismersz, á dehogy,
csak az indulataimat látod és komor haragom.
Meg azt, ahogy szeretem vagy nem szeretem ezt az életet,
de nem látod igazán, milyen is vagyok.
Nem látod, mekkora bennem a világ,
nem hallod szívem szeretet ritmusát.
Nem látod komor arcom mögött a valódi szépet,
csak a fájó, buta, tettetett szürkeséget.
Téged is bántott, tudom, ez az ostoba élet,
és álarcod mögé rejted az igazi éned.
Hát igy vagyunk egymással sohase szeretve,
de úgy teszünk, mintha ez nem így lenne.
Álarcot hordunk, mert az mindent betakar,
de szívünkben érlelődik a mindent elsöprő vihar.
Ha majd lehull rólunk ez az ördögi átok,
talán meglátjuk egymásban azt a szép világot.
Addig? Tegyük ki kreált hazug mosolyunk,
és sohase tudjuk meg, milyenek is vagyunk.