Narancsos alkonyban néma árnyak,
hullámok simogatják lábukat,
a nap utolsó sugarában állnak,
mely elhozza végső álmukat.

Búcsúznak a földi élettől,
holt lelkek ők, magányosak,
nem látják a földi szépséget,
aranyhomokot és sirályokat.

Távolba néznek, egy álomra,
míg játszik a tűzzel a fény,
ott állnak ők a tengerparton
a lét és nemlét peremén.

Várják, hogy távozzanak,
várnak a hívó szóra,
mely égbe emeli lelküket,
az angyali, megváltó csókra.