A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

Aztán remények és életek szálltak az égbe,
Talán valami igaz megváltást remélve,
Csak a halál ocsmány gyomra korgott,
Rusnya, hideg szája a világra vigyorgott.

Az üszkös betonba beleveszett az értelem,
Valahol még ott kongott a "Segíts meg, Istenem",
A zajban lassan eltévedt, elveszett az élet,
A lelkek utolsó útjukra végleg hazatértek.

Csak az eső folyt le halkan és elcseszetten,
Ahogy lenézett a megsebzett Földre az Isten.
A halál még sokáig pofátlan ott ólálkodott
A meggyalázott, mocskos házfalak között.

És a bombatölcsér üszkös, kormos falán
eltűnt az értelem, meghalt a remény, a rend.
Akkor, ott, azon a meggyalázott éjszakán
csak a csend maradt, az a durva csend.