Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.
Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.
Rabigába, mondd, hányszor hajtottad fejed,
majd emeltek oltárra jólelkű, igaz istenek?
Sebeid ápolta oly sok szerető, nagyszerű magyar
szent földed imádott ölén, "mely ápol s eltakar."
Testedből mennyi vér és könny fakadt,
míg a világ bűnös végzete felé haladt?
De te mindvégig keményen álltad a sarat,
mert ott volt benned a jobbító akarat.
Milliónyi igaz szív teérted örökkön dobog,
ki veled akarja élni a békés, igaz holnapot.
Voltál s vagy szülőm, dédelgető, jó anyám,
s vagy te mindenem, hőn szeretett hazám.