Omladozik már a megsárgult vakolat,
kopott falak közt haldokló mozdulat.
Az óramutató múltjával békét kötött,
a fotókon csámcsogó porördögök.

Sáros pofával tépik az elveszett időt
őszbe konyult, hulló hajtincseim között.
Lassan beleolvadok az elcseszett mába,
menekülnék múltamba vissza, de hiába.

Árnyéka vagyok csak délceg magamnak,
még számolnám napjaim, hogyha hagynak.
Mosolyom valahol a múltba temettem,
a vakolat meg csak hull, porlik felettem.