Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban, hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.

Tudom, az élet egy kegyetlen kaland,
benne vagyunk, mint csöndben a hang.
Kérdezem, hogy mindez mind megérte?
S belekacagok a halál sötét szemébe.

Testem az élet rongyosra olvasta,
sosem a halál fáj, csak az élet fintora.
Az éles penge egészen szívemig hatol,
de emlékedben ott élek mindig valahol.

Ölelj tovább, hogy tápláljad kedvemet,
mert minden elmúlik, de marad a szeretet.
Illatod beszívom jó mélyen magamba,
majd bódultan nevetek bele a világba.

Karodban álmodva még jól elvagyok,
vigyáznak ránk az égből az angyalok.
Csókod tüzében talán majd elégek,
így érjen véget majd ez a cudar élet.