Holtan is élőbbek vagytok elevennél,
még hallom örömét öblös nevetésnek,
várjatok meg engem, bár kicsit még kések,
szívem a haláltól már régóta nem fél.

Az új tavaszokban én még benne élek,
mint duzzadó emlékrügy halott ágakon,
bennetek olvasok, magamban lapozom
fel a dévaj vitát, kedves párbeszédet.

Nekem már túl hosszú a megteendő út,
mert Veletek magam is mélyre temettem,
egyedül kongok a kiürült jelenben,
Ti nem tudhatjátok, az öregség mily rút.

Ó, kedves barátok, mézcsókú szeretők,
bennem még feldobog a gyász, a közös múlt,
a bánat és az űr soha el nem némult,
miért hagytatok itt hűtlen, idő előtt.

Hová hamvadtatok már mosolyok, karok,
harsány kalandok és kedves csínytevések,
titeket a sors már végleg belém vésett,
az időmön imbolyogva mit akarok.

Vaksin hunyorgok a megtévesztő fényben,
lerántom rólatok a halotti maszkot,
az életemről csendben mindent elmondok,
azt, hogy ily sokáig oly hiába éltem.

2014. febr. 25.