Haldokló hattyúlelkem némán magába zárta fájdalmát,
ne lássa senki vérző szívem fájdalmát.
Elveszett reményeim sokasága űzi megtaposott lelkem
pillangószárnyon repülő álmait.
Hittem a messzeségnek, a szép szavaknak,
melyek oly bódítóan hatottak,
mégis én aggódtam a múltért, a jelenért s a jövőért.
Tudhattam volna, hiszékeny a  gyermeklelkem 
és mégsem bánom, s az urat kérem,
bocsásson meg eltévedt gyermekének.
Ó, álmaimban annyira hittem,
hogy rátaláltam a boldogság kék madarára,
de ahogy jött, úgy tovaszállt,
s itt maradtam sutba dobva
egy meg sem történt boldogság utáni vágyakozásban.
Haldoklik a lelkem, esélye sincs,
az idő már rég nem nekem dolgozik.
Sír, zokog a lelkem, testem hideg rázza,
könnyeim zápora keblemet áztatja.
Hát így esett, hogy egy meg sem történt eset 
a szívemen ily mély sebet ejtett,
pedig naivan hittem a lehetetlent.
Ó, én ostoba, már nem omlok senki karjába,
hisz átverés az egész, ámítás és hitegetés,
a boldogság kék madara elszállt,
s hogy visszatér, arra már semmi esély.
Könnyes arcom párnámba rejtem,
nem tudom, valaha kiheverem-e
ezt a szívet tépő meg sem történt 
álombeli esetet.
Azt hiszem, nem, sohasem.
Isten áldása legyen minden szenvedő lélekkel.

2022. október 22.