A télesti tájban járva
léptem alatt roppan a jég.
A sötéttől körülzárva
reám borul az alkonyég.

Szinte hallom a csengőszót,
gyorsan felnézek az égre.
Vajon meglátom Télapót?
Talán eljön hozzám végre?

Egy hullócsillag szállt alá,
vagy lehet, csak egy meteor?
Száguldása így lett dallá,
és rám hullott a csillagpor.

Csendben havazott. A tájat
hófehér lepel takarta,
s míg így vártam a csodákat,
csendem, csitt, megzavarta

egy kis fürge, szürke nyuszi,
szinte elmerült a hóban,
ugrott a kis alamuszi,
s én néztem utána szótlan.

Az éj feketén ölelte,
karolta a kopár fákat,
hideg jégpáncél köpenybe
öltöztetett minden ágat.

Lassan pirkadt, jött a hajnal,
bíborszínre váltott az ég,
s a fáradt nap színarannyal
festett át mindent, ami kék.

A vakító hóbuckákon
megtört a napsugár fénye
s a csodás téli pusztákon
sejlik a tavasz reménye.

2022. január 13.