Nagyapám emlékére

Szonett 112.

Mindig társam volt az óvatos remény,
nem voltam jós, mindentudó látnok,
és elmentek barátok, korosztályok,
magam vagyok, mint az élet elején.

Csontom nem rugalmas, izmom nem kemény,
egy kis örömre, dohányfüstre vágyok,
ködökön át csillag nekem is pislog,
és hajnalokon fény poroszkál felém.

Életem, sorsom már elég méltatlan,
testemben egyre több salak és jaj van,
rémítgetnek is a tanult orvosok.

Ki volt szerencsés és ki lett a vesztes,
kérdem az Istent, mint egy vén keresztes
lovag, de legyintek, inkább rágyújtok.

2014. febr. 7.