Hagyjatok aludni elcsókolt vágyak,
engem már csak az éjszaka láthat,
ráncomon nevetnek új nappalok.
A rést hasztalan tagadom, leplezem,
ősz a fejem, tört fényű szemem,
megöregedtem, hát hagyjatok.

Észre sem vettem, olyan gyorsan történt,
pedig betartottam mértéket, törvényt,
miért szorít szívemen idő-bilincs.
Már bele is törődtem a sorsomba,
börtönöm rideg, őrségem otromba,
zárva az ajtóm és rozsdás a kilincs.

Ti régi szerelmek hagyjatok békén,
hadd gubbasszak csendben magányom fészkén,
rám már csak a szürke holnapok várnak.
Sétáljatok tovább dúsabb mezőkön,
a kebleteken a fény gyönyörködjön,
az én kertemben már vége a nyárnak.

Volt követőm, szép szemű szeretőm,
átgázoltam a bűnön és a fertőn,
de hiába kerestem kék madarat.
A még felködlő, karcsún ringó testek
mára a képzele árnyai lettek,
zsugorin őrzöm, ami még megmaradt.

Utolsó kanyarba fordult a sorsom,
a monológot csak magamnak mondom,
már csak az álmaimban jöttök felém.
Csalva, megcsalva is híven szerettem,
most elment, remélem, megjön a kedvem,
csak kicsit pihenek életem telén.

2014. febr. 12.