A fagyott part nekem tavaszról mesél,
már olvad a jég akár női szeszély,
de merev a világ e száguldásba,
kihalt még a táj és az összes utca.

Csak a virtuális világok csacsognak,
köszönök a vén univerzumnak,
egy fekete lyuk nagyot rám ásít,
mert több világ van, ő is egy másik.

Üres mögöttem a domb a játszótér,
a gyermek és felnőtt keveset ér,
látok pár bohóckodó plakátot,
águk rázzák felém a platánok.

Fekete madarak keverik a fényt,
mindenünk kell adni a semmiért,
a számban rossz, íz keserű epe,
édesíti olykor szerelem méze.

Reggel gurgulázik egy galaxis,
a hitre, tisztességre már köp ő is,
épp a legújabb kölcsönt reklámozza,
gyorsabb halál, mint a neutronbomba.

Az óra kezemen megkerül napot,
már párállanak felém az illatok,
ciklonok raja, még egypár ciklus,
hol a kijárat magyar labirintus.

Hat szürke nap után itt a hetedik,
bennem a semmi is reményt sűrít,
hiába lapozok egy bölcs végszóért,
életről csak az olvadó jég zenélt.

2014. febr 7.