Legendákat, regéket ringat a Mátra háta,
mesélnek, lelkedhez érnek, és vallomása

van minden völgynek, s a nevek véste fáknak,
a természetnek fent, s az ember igazának.

Ma is, lent, Gyöngyös álmodik a nyárról,
míg fejem fölött havat söpör a szél a fákról.

Mélyen szunyókál a bokor, s a gyéren járt út
hátára borult, vattás sátorként a havas alagút.

Meghajolnak néhol a fák—nehéz a hótakaró,
ahogy nézem, Holdfényében sziporkázik a hó.

Látom a szeder lehajló, piros ágán, bokrán
él a rügy. Vad csapások hó-párnás nyomán

bandukol, kimért törvényével az örök idő,
s a hidegtől vesszős csemetéit védi az erdő.

Kitudja mióta már, fejet hajt, Mátra mögött a Nap,
holnapig, megint reménnyel altatja el a „Jó Palócokat”.