Úttalan utakon, mindenhol zárt kapuk,
vajon mögöttük milyen az udvaruk,
csak egy helyre most kíváncsi lennék,
ahova én mindig visszamehetnék.

Ahogy most látna engem a jó Anyám,
de sajnos, ott van az élet túloldalán,
versem tán kulcsa lesz időkapunak,
evvel üzenek apunak, anyunak.

Immár én is úgy hetven felett vagyok,
rám is szemet vetettek különféle bajok,
biztos büszkén mutatnám nyomtatott verseim,
mesélném, hogy telnek óráim, perceim.

Megírtam sok történetet, valósat, álmot,
erdőt jártam, hullajtottam faforgácsot,
házunk kapuival formáltam utcaképet,
sok diófát ültettem, de mind kapott férget.

Úgy gondolom, az időkapun leláttok hozzám,
láthatást néha zavarja a felhőfoszlány,
udvaromba száz tulipán fog majd virágozni,
abból sírotokra fogtok tőlem kapni.

Csokrot átkötöm a szeretet fonalával,
szavaimat küldöm harangnak szavával,
ám ha egyszer angyalok harsonába fújnak,
én is ott leszek újra a fiatoknak.