Már süllyed fölöttem a plafon
verstöredékek az asztalomon
köröttem megsárgult könyv-halom
mint egy láthatatlan hatalom
az éjben egyedül hallgatom
miről búg a magány szaxofon
szívemet zsibbasztva monoton
a hazugság akár a pofon
csattan arcomon és fáj nagyon
mert nincs se kegyelem se irgalom
lassan kihűl az ember-alom
nem csábít eszme mozgalom
se víg kaland se az izgalom
az életfonal olyan vékony
de még tart szakadatlan harcom
az őszinte szó az oltalom
vonz már a csend és a nyugalom
várom majd halkan megszólítson
az utolsó gyönyörű alkony.
2014. január 22.