Víz tükrén látom görcsös törzsed,
levél sem zizzen lombjaid alatt.
Halottan állsz, a szél sem tör meg,
ágaidon egy fészek se maradt.

Víz tükrét bámulod kihunyt szemeddel,
itt állsz sudáran, gondnak-bajnak,
nem fogsz fel semmit korhadt eszeddel,
a fák mint az emberek, élnek-halnak.

Öreg görcseid fejsze vágja szét,
házoldalán darabjaidra hullva,
létednek bár rég elvették eszét,
télig merengsz, gondolva a múltra.

Eljő a tél, fonott kosárba szednek,
és bevisznek a kandalló elé,
fázós kezek majd a tűzbe vetnek,
s elindulhatsz a végtelen felé.

Kigyúl a tűz, elhamvad a test,
meleg szobában szárnyal már a lélek,
a fény a falra árnyékokat fest,
s ingó árnyakban újra-újra...élet.

Ne sírj kérlek, ha halott fát látnál!
Gondolj csak azokra a boldog időkre!
Emlékszel? Régen ott a Tisza-gátnál,
lombja alá ültünk hűsölni egy kőre.