Trágyás mezők kósza népe
száll kertembe a tél végre.
Tipeg-topog a társaság,
tavaszt hazudik a világ.
Landolnak a pletykás szarkák,
a lelkemet felvidítják.
Nem kísér itt senkit ármány,
őrködik a citromsármány.
A földemen sok a féreg,
ők nyújtják a terítéket.
Éhes a kis cinkepár,
etetőmnél engemet vár.
Körém gyűlnek a verebek,
ők nem ehetnek eleget.
Már kopog a fakopács,
itt holtbiztos a gyógyulás.
Semmiből jött mátyásmadár
figyel csendben, mert ő még vár.
Repkednek a komor varjak,
telet vagy tavaszt akarnak.
Mérgelődik a rétisas,
a vacsorája foghíjas.
Nyoma sincs a jégnek, hónak,
rám köszön az első kócsag.
Szeretkeznek a vadkacsák,
lesz itt Madárköztársaság.

2014. január. 18.