Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
már pereg előttem hónapok neve,
olykor csak szelíden, máskor meg vadul
tör rám testem, de megküzdök vele.
A sejtek nem felejtik, ki voltam én,
a gyötrő  hév, a vágy mily csatákba vitt,
szememben még nem tört meg a fény,
bár ifjúságom már lágyan rám legyint.

De naponta újjászületek megint,
a régi fájdalmat fel nem adhatom,
ha a napfény még néha rám lekacsint,
pár szép szó még kibuggyanhat ajkamon.
A tavaszvárás bennem megédesül,
a szerény tervek felmagasztosulnak,
minden egy napom száz kis mágiát szül,
a test sajog, a lélek megújulhat.
Szövetek mélyén a rémek figyelnek,
a lázam is elült és lecsitult már,
mindentől, semmitől félek, nem félek,
az elkerülhetetlen úgy is megtalál.
De leszek, vagyok a trombiták szava,
felzsibongnak bennem hallgatag termek,
az éj ostoba, az ember a csoda,
aki az újjászületésre termett.

2014. január 09.