A gyermekkor sebes szekerén,
jóval onnan életem delén
rohantam felétek, vagy ti felém,
leveleken rezgett fény és remény.
Ne fussatok büszke jegenyék,
nélkületek már nem kék az ég,
egyre több bennem a gát, a fék,
belőletek nem lehet elég.
Mily elbűvölve néztem rátok,
mikor utamat mutattátok,
előttem szakadék és árok,
most ismét csak reátok várok.
Álljatok őrt végső utamon,
nem vehetem immár hanyagon,
vár rám az utolsó kanyarom,
hogy hol lesz, bizton nem tudhatom.

A messzeség lassan utolér,
csapdába csal az idő, a tér,
egyre hevesebben ver az ér,
de az ember még új célt remél.   

2014. 01. 06.