A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.
Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.
Övé az apám kedves mosolya,
a plátói szerelem első rózsája,
a vőlegény minden szenvedélye,
a kedves barát szerető tekintete,
- már mindenemet elvette.
S mégis konokul a nyomomban lohol,
hátha talál még fogást valahol,
falatnyi élet talán még megmaradt,
a nyíló virágú keresztek alatt,
s akad még prédául pár véres falat.
S látod Csuhás, én mégis nevetek,
hiábavaló vakbuzgó igyekezeted,
legdrágább kincseim el nem veheted,
őrzi őket a síró-nevető emlékezet,
üres a tenyered, semmi sem tied!
Hisz csak üres, rothadó húst kaptál,
amit az enyészet gyorsan felzabál,
de enyém maradt az élet minden virága,
enyém kedvesem örök mosolya,
a tiszta szerelem lobbanó fáklyája.
A szeretet kandallónyi melege,
az édesapám óvó tekintete,
az első csók édes remegése,
az élet meg-megújuló igenlése,
neked nem maradt semmim sem!