Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Hagytad, hogy szívem zárt termeiben
Kifakult kincseimet őrizgessem.
Láncukon te őrizted a lakatokat,
Titkukat soha nem kutattad,
Ehelyett szemérmetlen meztelen,
Önmagadból adtál önzetlenül nekem,
A magány perceiben.

S bizalmad nyomán feltárultak a termek,
Lehulltak a láncok, s velük a terhek,
Nem ítéltél, csak hallgattál némán,
Velem nevettél, haragudtál, örültél és sírtál,
Minden érzésem  visszhangra talált benned,
Hisz te is megjártad kínzó poklát életednek,
Itt és odaát.

Így beszélgettünk sokszor reggelig,
Nevettük; hogy eltelt az idő már megint,
Úgy repültek az órák, mint a másodpercek,
Csitítottuk a fájdalmat, örültünk a szépnek,
S közben szívünk foszlott, megkopott bársonyán,
Szirmait bontotta egy érzékeny kis virág,
A lélek barátság.

Ha szavakba kellene öntenem,
Mit jelentesz Te nekem,
Tudatom tudom, hiába kutatom,
Nem született rá még szó, nincs rá fogalom,
Lelkembe épülve, örök részemmé lettél,
Szeretetből font, fényt adó, féltett kincsemmé,
Most és mindörökké.