Most a Nap sietve a hegyek mögé ront
a ködökkel fojtogató alkonyatban,
majd fekete köntöst ölt fel a horizont,
a város csendes, mozgósíthatatlan.
Nyárral béleli ki magát az emlékezet,
kitárom karom a megriadt tó felé,
hattyúim is némán tűrik a végzetet,
az elmúlás bánata csak az emberé.
Ifjúságom botlott fagyott barázdákba
itt, vad éjszakák tépték ketté az időt,
gyakran gondolok a rég halott anyámra,
térdre esek hullt napok kegyelme előtt.
A fogyó holdat issza be kertem földje,
a vérem remény-csigaházban lüktet,
a világom pőre, csontvázra vetkőzve,
a holnap tán gyógyítja sebeimet.

Lebontja az éj használt gyolcsát magáról,
szaggatták karmukkal álmatlan madarak,
mikorra az árny már semmit sem határol,
a horizontra nyitom szívem, ablakomat.

2013, december 15.