Ülök az örvénylő Duna partján,
nézem a múlt s a jövő habjait,
összeolvad tegnap s holnap is tán
s nem érzem a "volt" fájó napjait.

Mert volt egy haza, déltől északig
húzódott a tengertől egészen
fel a lankás és hűs Kárpátokig,
mint gyöngyszem a tenger rejtekében.

Hiszen miénk volt egy csöpp Adria,
szirének tánca, sasok vad röpte,
miénk volt a hófödte Hargita,
hol a Maros s Olt térdelt előtte.

S most miénk egy tenyérnyi boldogság,
a Hortobágyon vágtató ménes,
nászát ülő "milljó" tiszavirág,
szerelemtől zúgó, vadregényes.

Kicsiny vagy hazám, de fűt a remény,
s bár betegágyad felett dúl a harc,
tudom, e harc hosszú lesz és kemény,
de erőd összetart, nem ér kudarc.

2019. június 27.

Kép az Internetről: Tiszavirág násztánc