Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.
Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.
Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,
De hajtja, űzi őt lépésről lépésre,
az anyaszív egyetlen kósza reménye,
gyermeke élete.
A dajka súgta meg neki remegve, titokban,
hogy gyógyszer a bajra már csak itt van,
a kunyhóban.
Itt él a gyönyörű, zöld szemű, árva leány,
rettegve suttogják; boszorkány talán,
társa a magány.
Gyermekként kitaszították a falusiak,
mégis gyógyírért mind hozzá szalad,
s ő mosolyogva ad.
Az asszonynak széttépve selyem ruhája,
bokrokba, ágakba akadt a brokátja,
nem bánja.
Kunyhó elől karcsú leány alak lép előre,
a fiút szótlanul, némán két karjába véve,
belép a fénybe.
Vörös haja sóhajtó, hullámzó lángtenger,
zöld szeme igéz, mégis telve szeretettel
a gyermekre néz.
Homloka elborul, száját szorosra zárja,
szigorúan szól a megriadt édesanyára,
késői az óra!
Nem tudok már tenni semmit sem,
angyalok várják már őt rég odafenn,
nem menthetem.
Az édesanya leborul a döngölt földre,
a leány lábait átölelve, öntözi a könnye,
némán kérve.
A leány porokat forral a fénylő kis üstbe,
közben igen sűrűn hull bele a könnye,
bele az edénybe.
Életéért felajánlottam cserébe az enyémet,
vidd egészséges lesz reggelre e gyermek,
de én érte égek.
Az asszony ebből már semmit sem értett,
örült, hogy megmenekült a gyermek,
mosolya feléledt.
Napok, hetek teltek, s híre ment az esetnek,
a kicsi úrfi hogyan, s miként menekült meg,
kitől a jó cselekedet.
A földesúr gőgjében szörnyű haragja gerjedt,
katonái az árva leányra vasbilincseket vertek,
bélyegezték eretneknek.
A leány hófehér vászon ruhája foltos szennyes,
kővel dobálta meg férfi, asszony, gyermek
a halál szekéren.
A tömegben sápad arcú asszony áll remegve,
ölében mosolygós, egészséges fiú gyermeke,
imát küld az égbe.
A leány méltósággal lép le a szekérről,
csak zöld szemei csillognak a könnytől,
visszahőköl.
Azok bántják, kikkel életében csak jót tett,
esze ment, gyáva, szívtelen gyülekezet,
nem kér kegyelmet.
Lobog a máglya vörös fénye táncot jár,
láng közepében mosolyogva áll a lány,
égben jár.
Megszólal halkan a kicsinyke fiúcska,
anyám angyalok szállnak a magasba,
velük a boszorka.
Mielőtt az angyalok felemelték volna,
elköszönt tőlem, égő csókot adott ajka
a homlokomra.
Az édesanya félresimítja a fürtöket,
még látja a hold alakú fénylő jelet,
mi semmivé lett.