Volt nekem egy kicsi barátnőm, Panka. Tőle hallottam ezt a történetet, amit most elmesélek nektek. Jól nyissátok ki füleiteket, és hallgassátok mesémet!

Panka egyik nap a kertjükben üldögélt az öreg almafa alatt és dunnyogott magában, amiért nagymamája megszidta, mert nem fogadott szót neki. Egyszer csak váratlanul, valahonnan elébe termett egy aprócska tündérlány.

– Szia, Panka! – köszöntötte vidáman.

A kislány nagyon meglepődött. Még sohasem látott tündért. Valójában semmiben sem különbözött nála, ha csak abban nem, hogy kisebb volt.

– Ki vagy te? – kérdezte Panka és a tenyerébe tette a pöttömke teremtést.

– Találd ki! – mondta az pajkosan.

– A szomszédnéni unokája?

– Nem talált.

– Akkor bizonyára egy kislány vagy, aki eltévedt és most szeretne hazamenni. Azt akarod, hogy segítsek?

– Tényleg nem tudod, ki vagyok? – értetlenkedett a tündérlány. – Még csak nem is sejted?

Panka megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs, ki lehet ez a kicsi, furcsa leányka.

– Ilyen butuska vagy? – szörnyülködött el a tenyerén. – Még sohasem hallottál a tündérekről?

– Nagymamám szokott rólatok mesélni, de mindig azt hittem, hogy a tündérek csak a mesében léteztek. Te egy tündér lennél?

– Igen, az vagyok, és még vagyunk jó páran itt a kertben. Idehívjam őket?

– Hívd, nagyon kíváncsi vagyok rájuk is! Ők is ilyen aprók, mint te?

– Igen. Mindjárt szólok nekik, de előtte meg kell ígérned, hogy senkinek se beszélsz rólunk. Titokban kell maradni, hogy találkoztál velünk. Ha ígéretedet megszeged, soha többé nem találkozhatsz velünk. Megígéred?

Panka megígérte és talán akkor úgy is gondolta, hogy be fogja tartani. Nagyon kíváncsi volt a többi tündérre is, és ezért mindenre képes lett volna.

A kicsi tündérlány leugrott vagyis inkább lerepült az újdonsült barátnője tenyeréből és hosszú időre eltűnt. Panka már azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, amikor nagy zsivajra figyelt fel. Az almafa levelei közül, mint a kis méhek rajzani kezdtek feléje a tündérek. Mindegyik hangosan köszöntötte a kislányt, aki azt sem tudta hová fordítsa a fejét.

Nagyon aranyosak voltak. Vékonyka hangjukon egymás szavába vágva csacsogtak. Egy idő után szegény Panka semmit sem értett az egészből. Kénytelen volt rájuk szólni:

– Kicsi tündérek, ne kiabáljon mindenki egyszerre! A saját hangomat sem hallom ebben a nagy hangzavarban.

Erre a hangos apró népség elhallgatott, de a következő pillanatban talán még az előbbinél is hangosabban beszéltek.

Szegény lány egészen kétségbe volt esve. Szerette volna hallani, miről társalognak kicsi barátai vagy kérdezgetni őket erről arról, de a hatalmas zsivajban nem jutott szóhoz. Mindig, amikor kérdezni akart valamit a közelében levő tündér közbevisított, és ugrabugrálásával elvonta a többiek figyelmét. Így egy idő múltával kissé kényelmetlenül érezte magát. Már bánta, hogy minden tündért maga köré engedett. Még csak gondolni sem merte, hogy ilyen rosszak. Nagymamája mindig a jó tündérekről mesélt neki lefekvéskor. Őket hozta példának, ha véletlenül rossz fát tett a tűzre. És mos tessék kiderült, a tündérek között is vannak csintalan, gézengúz gyerekek. Bizonyára a tündér nagymama meg arról mesél nekik, hogy milyen jók a földi gyerekek. Na, igen, nem minden olyan aminek hisszük. Ilyen az élet.

Panka most láthatta, milyen is, amikor ők gyerekek rosszalkodnak és nem fogadnak szót szüleiknek. Ez nagyon elszomorította. Eszébe jutott, hogy ő is milyen rossz kislány volt, nem fogadott szót nagymamájának. Mintha csak magát látta volna ezekben a tündérgyerkőcökben. Szünet nélkül azon törték a fejüket, hogyan tudnának valami csintalanságot kieszelni.

Amint nézte és hallgatta őket, belátta illetlenül viselkedett, és ezért nagyon szégyellte magát. Hirtelen gondolt egyet és magához intette a kis barátját.

– Mondd csak, ti mindig ilyen rosszak vagytok? – kérdezte úgy téve, mintha ő a világ legjobb teremtése lenne.

A kis tündér elmosolyodott és pajkosul Pankára nézett.

– Csak annyira vagyunk rosszak, mint minden földi gyermek. Ne hidd, hogy te jobb vagy Deákné vásznánál! Azt hiszed nem tudjuk, hogyan viselkedtél nagymamáddal, mielőtt ide a kertbe menekültél.

– De én már megbántam, amit tettem – pityeredett el a kislány. – Már szívesen jóvá tenném hibámat, de nem tudom hogyan?

– Menj oda nagymamádhoz, és kérjél bocsánatot!

– Gondolod, megbocsát?

– Minden nagymama szíve megolvad, ha unokájáról van szó. Talán nincs is olyan, aki ne szeretné unokáját. Tiéd is, meglásd boldogan ölel magához, amikor bocsánatot kérsz tőle.

– De ugye elkísértek? – kérlelte Panka a kicsi tündért.

– Ha akarod elkísérhetünk. Időnkből kitelik. De nagyidnak egy szót se! Ugye emlékszel, mit mondtam neked, amikor találkoztunk? Ha nagymamádnak meg bárkinek is említést teszel rólunk, többé nem fogsz látni bennünket, akárhogy is szeretnéd.

– Igen tudom – mondta Panka és látszott rajta szeretne már túl lenni az egész bocsánatkérésen. Igazából nem is nagyon figyelt a kicsi tündérre.

Elindultak a nagymama felé, aki akkor éppen a tornácon tett – vett valamit. Elől lépegetett Panka és őt követték, mint egy kis hadsereg a tündérek. Olyan sokan voltak, hogy szinte elözönlötték a kertet. Amerre csak nézett az ember mindenhol ők voltak láthatóak. Az egyik kis ügyetlen tündér még egy cserepet is ledöntött az állványról, ahol nagymama virágai sorakoztak. A zajra a nagymama is felkapta a fejét, és kérdezte:

– Mi történt? Te vagy kis unokám?

– Igen én vagyok – mondta kissé félénken Panka, és egyre közelebb ért az öregasszonyhoz.

– Még mindig dunnyogós kedvedben vagy?

A kislány alig tudott megszólalni. Eleinte egy kicsit téblábolt a teraszon, majd nagy keservesen elkezdte a bocsánatkérést.

– Nagymama, tudom, előbb nagyon rossz kislány voltam, és most ezért szeretnék bocsánatot kérni. Ugye megbocsátasz és nem haragszol rám?

– Nem is tudom – nevette el magát a nagymama. – Nem is tudom, megbocsássak?

– Igen, nagyon szégyellem magamat. Ígérem többet nem leszek rossz kislány. Ezt a kicsi tündéreknek is megígértem, akik elkísértek…….

Amikor ezt kimondta a szél meglengette a közeli bokrok ágait és levél susogás közepette egyszeriben Panka szemei elől eltűntek a tündérek, akiket az igaz megvallva rajta kívül senki sem látott.

– Ó, azok a tündérek! – mosolyodott el a nagymama. – Tán csak nem velük volták a kertben? Akkor már értem, mi volt az a nagy hancúrozás előbb a kertben. Még azt hittem, hogy megint a macska verte le az egyik cserepem a virágtartóról.

Panka elmesélte kalandját a kicsi tündérrel és társaival a nagymamájának. Az türelmesen végighallgatta majd ábrándozó tekintettel megjegyezte:

– Jól ismerem őket. Kislány koromban egyszer én is találkoztam velük, de nem fogadtam meg figyelmeztetésüket és barátnőmnek beszéltem róluk. Soha többé nem jelentek meg nekem. Te is így fogsz járni, kis unokám, de sebaj sütök neked vacsorára finom túrós palacsintát, ami majd segít felejteni őket.

Panka még sokáig kijárogatott a kertbe az öreg almafához azt remélve, hogy hátha mégis viszontláthatja kicsi barátait, de amikor már sokadszorra sem jöttek elő, beletörődött, hogy végleg el kell búcsúznia a tündérektől. Soha többé nem látta őket.

Viszont annyi előnye származott ebből a találkozásból, hogy ha véletlenül nem fogadott szót nagymamájának, akkor nagyinak csupán ezt kellett mondania:

– Ugye, milyen rosszak voltak azok a csintalan tündérek?